Sóstói út 53. I. kötet (2010)
vissza

Sóstói út 53. (Egy elvetélt/közélet, Személyes történelem)

"...Ez a könyv– s ezt már itt az elején hangsúlyoznom kell −, egy nagyon olvasmányosan, érdekfeszítően megírt kézikönyv. Kézikönyv annak ellenére, hogy egy ember, Balla István története. Ám nem csak az! Az egyénen keresztül ez egy család, egy város és egy ország története is. Ráadásul nem napló, hanem egy hat esztendő alatt papírra vetett (írógéppel sűrűn teleírva a lapok mindkét oldalát), a szerző élményeivel, észrevételeivel, véleményével kiegészített visszaemlékezés. Súlyos könyv a Sóstói út 53., és nem csak a szó szoros értelmében az. Lemértem, 1,2 kilogramm, tehát már e miatt sem egy könnyű esti olvasmány. A tartalma még súlyosabb, igaz – szerintem – ezen sokat könnyít Balla István olvasmányos stílusa. Mint említettem kiváló kézikönyvként is használható, köszönhetően a kitűnően összeállított hely- és névmutatónak, ami közel 1500 címszót tartalmaz. A nevek döntő hányada Nyíregyházához kötődik, de mellettük épp úgy megtalálhatók mindazok a személyek, akik hazánk és a nagyvilág múlt századi történetét alakították. A helynevek segítségével pedig végigjárhatunk az 1900-as évek első felének meghatározó helyszínein, Erdélyben éppúgy, mint a Felvidéken vagy a Délvidéken. A történelmet mindig valakinek a szája íze szerint írták, még inkább e szerint tanították, s tanítják ma is. Sajnos történelmünk – a magyar és a világtörténelem is – tele van valótlanságokkal. Időnként egy-egy történész, vagy a múlttal szívesen foglalkozó ember megpróbál közeledni a valóhoz, ilyenkor azonban gyakran megkövezik azok, akik, pozíciójuknál fogva ezt megtehetik, talán éppen azért, mert féltik beosztásukat, eddig kivívott
tekintélyüket, melyet egy másfajta történelemszemlélet esetleg erősen megtépázna. Hogy egy példát említsek: még mindig azt tanítják az iskolában, hogy Kolumbusz Kristóf fedezte fel Amerikát, ám ennek erőteljesen ellentmondani látszanak a „felfedezéssel” szinte egy időben készült világtérképek, melyeken Észak- és Dél-Amerika szinte a mai űrfelvételeknek megfelelően rajzolódik ki, hogy korábbi térképekről, s azok pontosságáról ne is beszéljek.

Régen a történelem, egy-egy család, nemzetség, népcsoport, nemzet múltja apáról fiúra, pontosabban – szerintem − nagyapáról unokára szállt. (Az arab világban, de – ha emlékezetem nem csal – spanyol nyelvterületen is, az egyének neve önmagában is kész családfa – milyen könnyű náluk a családfa-kutatás −, vagyis a történelem egy-egy darabja.) Én manapság sem találkoztam olyan korosabb asszonnyal vagy úrral, aki ne mesélt volna szívesen órákig. Így volt ez régen is, akár a pásztortűz mellett, akár kukoricafosztás közben. Emlékszem, gyermekeim egyik kedvenc esti meséjében, a Komjáthy István féle Mondák könyvében is így volt. Ma ennek leginkább a fiatalabb nemzedékek egyre rohanóbb életvitele szab határt. Kár!Ugyanakkor ott vannak a magányosan, és egyre magányosabban élő idős emberek, akikre van úgy, hogy napokig, hetekig senki sem nyitja rá az ajtót, s még jó, ha néhány perces telefonbeszélgetésre jut idő. Mit tehetnek ők, egyedül? Vagy nem csinálnak semmit, s akkor a szellemi leépülés rohamossá válik, vagy megtartják szokásaikat, mint a napi keresztrejtvényfejtés és a heti rendszeres kártya, ahogy azt nagymamám, Pista bácsi unokatestvére tette majdnem a 91. évében bekövetkezet haláláig, vagy nekilátnak papírra vetni életüket, tapasztalataikat, ahogy ezt Balla István is tette, amíg ereje engedte.