Nyugi-Nyögi ko(ó)r (2015)
vissza
Utószó:

…. E fentieket adaptálom saját életemre vonatkoztatva, amikor a háttérrádiózásom révén értesülök: elhunyt Gabriel García Márquez. Abban a korban szocializálódtam a kultúrára, mikor az élő irodalom vonatkozásában „Száz év magány”-a alapműnek számított, és ha nem tudtad, hogy mi fán terem, bizony könnyen bunkónak tituláltattál. Épp lemegyek alfába, hogy emlékezetemből előkotorjam könyvének egyetemes mondanivalóját– hogy a magány egyfajta lelkiállapot, és nemigen ismer országhatárt –, amikor a közösségi oldalon egy w.kata nevű felhasználó már posztolja is azt a búcsúlevelet, amit az író akkor írt, mikor kiderült, hogy rákbetegséggel kell megküzdenie.

Azonnal végigolvasom. Hatása alá kerülök. Több vonatkozásban. Számítgatásba kezdek: Ő 87 én 64. Talán még van némi időm megtenni, amit már ő csak egyfajta vágyként tehet meg. Talán még meg tudom tanulni, hogy az öregedés a feledéssel következik be. Talán ki tudom direktbe is mondani, amit gondolok, és nem kezdek különböző köntörfalazásokba. Talán lesz alkalmam és időm bocsánatot, köszönetet mondani ott ahol kell, és ahol dölyfösségem ennek olykor gátat szab, s ezáltal megszűnik a még ma is gyakori lépcsőházi reakcióm, amikor ott jut eszembe, hogy mit is akartam mondani. Talán még nem szalasztottam elmondani annak, aki megérdemli, hogy szeretem, akár naponta többször is. Talán még jóvá tudom tenni hibámat, amivel vétettem mások ellen. Talán. Bizonyosságot nem tudok ugyan, de legalább törekszem, és megítélésem szerint ez is már valami. A Talán úgyis a Mindenható kezében van.
De most kifekszem a napra, amely most kisütött. Egyszerű ruhában, lelkemben meztelenül. Miközben felmerül bennem a kérdés: mit is akarok én ezzel a grafomániámmal, amikor Márquezek léteznek a világon? Akik például olyan lényegre törően meg tudják fogalmazni, hogy „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékezik, el akarja mesélni,” és hogy „a valódi emlékek gyakran hihetetlenek, a csalfa emlékek viszont néha annyira meggyőzőek, hogy képesek helyettesíti a valóságot?

De megnyugtatom magam: az is egyfajta képesség, mikor a mások által megfogalmazott gondolatokat saját kútfőm szűrőjén keresztül formázgatom, úgy, ahogy bennem lecsapódnak. És ez is valami. Legfeljebb új nevet kell találni ennek a foglalatosságnak. Nem íróként, hanem mondjuk gondolatfabrikálóként kell tetszelegni… Különben is már nálam -tőlem nagyobbak és híresebbek is megmondták: „Az írói mesterség talán az egyetlen, amely annál nehezebb, minél régebben gyakorolja az ember…”