A Nő....
vissza
ELŐSZÓ:

A Nő most én vagyok. Balla M. Anna. Aki fecsegek.

„Szokásomhoz híven”– mondanám, ha…ha… ha nem lennék elfogult önmagammal szemben, és ezért úgy minősítem magam, hogy: A Nő vagyok, aki Mond is valamit, bízva abban, hogy a mögöttem felsorakozó éveim száma, a munkám során szerzett tapasztalataim talán jó hagyatkozás ahhoz, hogy akár ismeretterjesztésem, akár véleményem, netán egyéni sorstörténetem a Másik olvasásának tárgya lehessen. Magyarul: soraim befogadást nyerjenek.

Volt idő, amikor bőbeszédűségem miatt szenvedtem, mert utólag éreztem, hogy a „kevesebb több lett volna belőlem.” Mára azért megtanultam mederbe terelni szavaimat, s különösen írásban meghatározni azt az irányt, ami felé mondandómmal haladni kívánok, s ahol a Stop- tábla sem ismeretlen számomra. Mondandóm ezúttal két témára korlátozódik.

Az egyik:
„A NŐ…most és mindörökké.”–kissé önkényesen az imádságra hangolva. Napjainkban betöltött szerepünk, és annak a bizonyos „genderelméletnek” a tagadása, amely kiverte nálam a biztosítékot. Sok hagyatkozással, mert azt egy percig sem vitatom, hogy e kérdéskörben akadnak nálam lényegesen okosabb kútfők, így őket hívom segítségül közlendőm megerősítéséhez. Még a múlt évben kezdtem el ezzel a témával foglalkozni, de egyéni sorstörténetem megakadályozott a kiteljesedésben. Most pótolom.

De mivel már ősidők óta tudjuk, hogy a „Lét határozza meg a tudatot,” jelen létem igazolja, hogy az aktuálisabb témával indítsak.

Éspedig:
„ Csípő/ségem története avagy balla-da a ballábamról ” történetemet veszem előbbre, tehát kronológiailag visszafelé haladok. Terjedelemre is ez a kisebb, hiszen itt jobban irányadó a konkrétum, míg a másik témánál maga a cím is jelzi, hogy: örök!

Mielőtt belekezdek, elfecsegem, mi az az M. betű a nevemben.

Leánykori nevem Balla Anna. Ezen a néven kezdtem el rendszeresen publikálni, mert hazánkban nem divat asszonynevünket is használni. Már javában terjesztettem az ismeretet –pszichológia közérthetően –az egyik népszerű és nagypéldányú heti lapban (Szabad Föld), mikor a tervezőszerkesztőn keresztül –aki bevitt a laphoz– jelezte az akkori főszerkesztő, hogy tegyek a nevem elé valamilyen megkülönböztetést, mert heti rendszerességgel zavarja őt a már nem fiatal rádiós Balla Anna. Aki a Kossuth Rádióban évtizedek óta olvassa fel írásait, és az utóbbi időben mindenféle pszichológiai ügyben őt keresik, hol telefonon, hol levélben. Főleg vidékről. S kérte, a következő anyagleadásnál már ennek szellemében írjak.

E célból utazva Pestre a Hajdú Express vonatfülkéjében megismerkedtem egyik népszerű színészünkkel, akinek hasonló problémája volt egy neves irodalomtörténésszel. Az ismert, mára Kossuth díjas színészünk megkérdezte, van-e második nevem. Mondtam, igen: Márta, ami a személyimben is szerepel. Ekkor javasolta, hogy iktassam nevem közé az M. betűt, ami utalás a második nevemre.

Az már csak hab a tortán, hogy utólag a színész Mannának minősítette át az M. betűt, amire én akkor fenemód büszke voltam. De hát istenem! Íme, a bizonyosság: „Hiúság, Asszony a neved!” Igazából Shakespeare Hamlettel „Gyarlóság Asszony a neved” szavakkal mondatja ki ezen megállapítását, de ha már a szállóige a Gyarlóságot Hiúsággá minősítve vitte be a köztudatba, akkor én megteszem ezt az „Asszonnyal” és „Nőre” módosítva máris témán belül maradtam.