A férj, ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban tér haza éjfél előtt. Kimaradozik. Barátok, nők, alkohol. S egy-egy pálinkával spékelt lelkiismeret-furdalásos monológ során gyakran kicsúszik a száján: ”bezzeg, ha lenne egy fiam, itthon ülnék.”    Ilonka tűr és reménykedik. Harmincévesen sikerül először teherbe esnie, de ekkorra már a keserű asszonysors évei felrajzolják sajátos árkukat szemei köré. De a „végre én is” határtalan öröme feledteti vele a múltat, és boldog reményekkel vértezik fel házasságát illetően is. „Ha gyermekünk lesz, Pali biztosan megváltozik” – biztatgatja magát.    Panaszmentes terhesség után, normális kilenc hónapra császármetszéssel megszüli halott kislányát. A magzatnál az utolsó pillanatban szívelégtelenség lép fel, ezen a gyors orvosi beavatkozás sem segít. A hasat megnyitó orvosok előtt szomorú valóság tárul fel: a terhesség kohordása alatt igen előrehaladott, rosszindulatú daganatok fejlődtek ki nemcsak a méhben, hanem a petefészkekben is, ami áttétet adott a májban is. A méhet a körülvevő daganatokkal együtt eltávolítják, s az orvosok közlik a férjjel: Ilonka hazabocsátása hosszadalmasabb lesz. A gyermekágyi időszak lejárta után kerülhet sor csak a kemoterápiára és sugárkezelésre. S közlik azt is: a legrosszabbra kell felkészülni a prognózist illetően. S bizony os vonatkozásokban talán szerencsésebb is, hogy nem született ebből a terhességből ilyen körülmények között élő utód.

Ilonka eszmélése után nem harcol az életben maradásáért. Közömbösen veszi tudomásul méhe és petefészkei eltávolítását, s azon sem meditál, hogy miért kerül át a rákos betegek közé az onkológiai osztályra. A cobaltra mindössze „felesleges” a megjegyzése. De tűri, hogy az orvosok azt tegyék vele, amire felesküdtek.