Cseppjelenség (1990) |
||
Részlet a könyv száraz tényanyagait oldó esettanulmányok egyikéből:
„Emberi törvény kibírni mindent Ilonka nem végez egyetemet. Gimnáziumba sem jár. Négy elemivel, tizenegy évesen válik önfenntartóvá. A rendszerváltáskor –1945-ben – mindössze 15 éves. Először egy építkezésen hordja a téglát, mint annyian akkortájt – s előbbre lépést jelent számára a főváros egyik legnagyobb beruházásának gyári munkásai közé tartozni. Kitanulja a szakmát, és egy gép mellett formálja a vasat három műszakban. Napi 12 órán át, ahogy a tervteljesítés megkívánja. Tizenhét évesen találkozik a szerelemmel. Egy évi együttjárás után feleségül megy a huszonnégy éves vasipari munkáshoz. Munka, albérlet, otthonteremtés. Az ötvenes évek kemény időszaka következik, s óriási a boldogság, mikor a gyár kiutalja a városszéli, egy szoba-konyhás, komfortnélküli lakást. Ilonka földi paradicsomot varázsol a barátságtalan épület falai közé, ahonnan csak egy valaki hiányzik egyre követelődzőbben: a gyerek. És míg másnak olykor elemi csapás egy nem kívánt terhesség (Ratkó-korszak), addig neki csak nem érkezik meg az annyira várt kis jövevény. Pedig nála szófogadóbb, tanácsokat lelkiismeretesen betartóbb fiatalasszonyt nemigen hord hátán a világ. Hiába: az élet dolgai olykor nem tűrnek semmilyen beleszólást. |
A férj, ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban tér haza éjfél előtt. Kimaradozik. Barátok, nők, alkohol. S egy-egy pálinkával spékelt lelkiismeret-furdalásos monológ során gyakran kicsúszik a száján: ”bezzeg, ha lenne egy fiam, itthon ülnék.”
Ilonka tűr és reménykedik. Harmincévesen sikerül először teherbe esnie, de ekkorra már a keserű asszonysors évei felrajzolják sajátos árkukat szemei köré. De a „végre én is” határtalan öröme feledteti vele a múltat, és boldog reményekkel vértezik fel házasságát illetően is. „Ha gyermekünk lesz, Pali biztosan megváltozik” – biztatgatja magát.
Panaszmentes terhesség után, normális kilenc hónapra császármetszéssel megszüli halott kislányát. A magzatnál az utolsó pillanatban szívelégtelenség lép fel, ezen a gyors orvosi beavatkozás sem segít. A hasat megnyitó orvosok előtt szomorú valóság tárul fel: a terhesség kohordása alatt igen előrehaladott, rosszindulatú daganatok fejlődtek ki nemcsak a méhben, hanem a petefészkekben is, ami áttétet adott a májban is. A méhet a körülvevő daganatokkal együtt eltávolítják, s az orvosok közlik a férjjel: Ilonka hazabocsátása hosszadalmasabb lesz. A gyermekágyi időszak lejárta után kerülhet sor csak a kemoterápiára és sugárkezelésre.
S közlik azt is: a legrosszabbra kell felkészülni a prognózist illetően. S bizony os vonatkozásokban talán szerencsésebb is, hogy nem született ebből a terhességből ilyen körülmények között élő utód.
Ilonka eszmélése után nem harcol az életben maradásáért. Közömbösen veszi tudomásul méhe és petefészkei eltávolítását, s azon sem meditál, hogy miért kerül át a rákos betegek közé az onkológiai osztályra. A cobaltra mindössze „felesleges” a megjegyzése. De tűri, hogy az orvosok azt tegyék vele, amire felesküdtek. |
|