Cseppjelenség (1990)
vissza
Részlet a könyv száraz tényanyagait oldó esettanulmányok egyikéből:

„Emberi törvény kibírni mindent
és menni tovább,
még akkor is, ha nem élnek már benned
Remények és csodák…”
(Hemingway)


Ilonka nem végez egyetemet. Gimnáziumba sem jár. Négy elemivel, tizenegy évesen válik önfenntartóvá. A rendszerváltáskor –1945-ben – mindössze 15 éves. Először egy építkezésen hordja a téglát, mint annyian akkortájt – s előbbre lépést jelent számára a főváros egyik legnagyobb beruházásának gyári munkásai közé tartozni. Kitanulja a szakmát, és egy gép mellett formálja a vasat három műszakban. Napi 12 órán át, ahogy a tervteljesítés megkívánja.
   Tizenhét évesen találkozik a szerelemmel. Egy évi együttjárás után feleségül megy a huszonnégy éves vasipari munkáshoz.    Munka, albérlet, otthonteremtés. Az ötvenes évek kemény időszaka következik, s óriási a boldogság, mikor a gyár kiutalja a városszéli, egy szoba-konyhás, komfortnélküli lakást. Ilonka földi paradicsomot varázsol a barátságtalan épület falai közé, ahonnan csak egy valaki hiányzik egyre követelődzőbben: a gyerek. És míg másnak olykor elemi csapás egy nem kívánt terhesség (Ratkó-korszak), addig neki csak nem érkezik meg az annyira várt kis jövevény. Pedig nála szófogadóbb, tanácsokat lelkiismeretesen betartóbb fiatalasszonyt nemigen hord hátán a világ. Hiába: az élet dolgai olykor nem tűrnek semmilyen beleszólást.
A férj, ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban tér haza éjfél előtt. Kimaradozik. Barátok, nők, alkohol. S egy-egy pálinkával spékelt lelkiismeret-furdalásos monológ során gyakran kicsúszik a száján: ”bezzeg, ha lenne egy fiam, itthon ülnék.”    Ilonka tűr és reménykedik. Harmincévesen sikerül először teherbe esnie, de ekkorra már a keserű asszonysors évei felrajzolják sajátos árkukat szemei köré. De a „végre én is” határtalan öröme feledteti vele a múltat, és boldog reményekkel vértezik fel házasságát illetően is. „Ha gyermekünk lesz, Pali biztosan megváltozik” – biztatgatja magát.    Panaszmentes terhesség után, normális kilenc hónapra császármetszéssel megszüli halott kislányát. A magzatnál az utolsó pillanatban szívelégtelenség lép fel, ezen a gyors orvosi beavatkozás sem segít. A hasat megnyitó orvosok előtt szomorú valóság tárul fel: a terhesség kohordása alatt igen előrehaladott, rosszindulatú daganatok fejlődtek ki nemcsak a méhben, hanem a petefészkekben is, ami áttétet adott a májban is. A méhet a körülvevő daganatokkal együtt eltávolítják, s az orvosok közlik a férjjel: Ilonka hazabocsátása hosszadalmasabb lesz. A gyermekágyi időszak lejárta után kerülhet sor csak a kemoterápiára és sugárkezelésre. S közlik azt is: a legrosszabbra kell felkészülni a prognózist illetően. S bizony os vonatkozásokban talán szerencsésebb is, hogy nem született ebből a terhességből ilyen körülmények között élő utód.

Ilonka eszmélése után nem harcol az életben maradásáért. Közömbösen veszi tudomásul méhe és petefészkei eltávolítását, s azon sem meditál, hogy miért kerül át a rákos betegek közé az onkológiai osztályra. A cobaltra mindössze „felesleges” a megjegyzése. De tűri, hogy az orvosok azt tegyék vele, amire felesküdtek.