Tőmondatokban utasítja férjét és édesanyját a halott gyermeke temetését illetően, és kéri férjétől, hogy az összegyűjtött pénzükön dupla sírhelyet vegyen. És a kislánynak legyen Erzsike a neve. A hangnem, amelyen mindezt közli, látszólag nélkülöz minden érzelmet. A kórházi napok alatt alig beszél, többnyire szótlanul bámulja a plafont, vagy egykedvűen néz maga elé. „Sugár és traumahatás” – véli a környezet, de többen a vég előtti állapotnak vélik befelé forduló magatartását. A férj egyre több és több időt tölt felesége betegágyánál. Mintha az eltékozolt éveket vagy a hirtelen felébredő lelkiismeretét akarná levezekelni ezzel. Négyhónapi kezelés után elhagyja a Klinikát. Mindössze negyvenegy kiló. „Hazahozták eltemetni” – summázzák a szomszédok. Leszázalékolják. Fájdalomcsillapítóktól és nyugtatóktól elkábulva a napszakokat is összekeveri. A kis lakás falai között csak a megjavuló férj jelenti számára a külvilágot. Néha keserű mosoly jelenik meg a szája szegletén: „lám halálraítéltnek kell ahhoz lennem, hogy visszakapjam a férjem…”– gondolja, de nem ad hangot észrevételének.

És egyszer – mert az emberi gonoszság végtelen –levelet hoz neki a postás. Névre szólót. Ilonka sokáig forgatja kezében a feladó nélküli, ákom-bákom betűkkel írt, kissé piszkos borítékot, mintha elkábított ösztönei ez egyszer még működnének és jeleznék: a levél tartalma sorsfordító. Hirtelen mozdulattal felbontja. A levél arról tájékoztat, hogy férjének– miközben Ő a kórházban volt – fiúgyermeke született, ezelőtt 11 hónappal. A gyermek anyja 19 éves, foglalkozásnélküli, állandó lakással nem rendelkező hajadon, aki rövid ideig a gyárban dolgozott, konyhalányként. Munkaviszonyát megszakította, majd X kórházban egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit körülményeire való tekintettel Y csecsemőotthonban helyeztek el ideiglenes állami gondozottként.