Az én mostani álmaim is itt zajlanak.
Bennük egységes egészben áll a Sóstói út 53. a maga fenségében. Kertjével le egészen az Ószőlőig. Megcsonkítatlanul.
A ház előtt az egykori jobb napokat látott parkkal, benne a gesztenyefa, alatta kör alakú asztallal és fapaddal, a macskaköves felvezető út, mellette balra a kandeláber villanylámpa, amelyen látni még, hova kötötte ki lovait a megszálló és betelepülő orosz csapat. A japánbirsek, amelyek dacára annak, hogy nemigen gondozták szakavatott kezek, mégis ontották virágaikat és nem volt olyan tavasz, hogy a sétálók ne csengettek volna be némi csokorra valóért. A zsalus ablakok alatt kis kovácsoltvas kerítések által övezett virágágyások, amelyeknek Mária virágai beteggé tették az egykori gyönyörű színésznő, de asztmás beteg Édesanyánkat. Hátul pedig a több mint 8oo négyszögöles kert, ribizlissel és köszmétéssel. Futkosunk a körtefák alatt, ringlókon keresztül a sikulai almafáig, integetnek a besztercei szilvafák, az őszibarackos, ami vadonc ugyan, de íze felejthetetlen.

Álmaim elevensége – egybevetve a jelennel – bizarr játékot űz velem. Sétálva a mostani, Botond és Honfoglalás utcában annak is az egykori mi kertünkre eső részében, tapasztalva, hogy az egyik körtefánk még mindig szolgálja a mit sem sejtő hódítók életszükségleteit, torokszorító életérzéssel szegi kedvemet a múltidézésnek, és azonnal szedem is a sátorfámat, haza a Dunakanyarba. Miközben hálát adok az Úrnak, hogy szerencsésen otthont adott nekem másutt az országban. Mert nekem megadatott a Sóstói út 53. túlélése.

Édesapánknak, Dr.Balla Istvánnak nem. Soha nem is akarta túlélni a villát. Görcsösen ragaszkodott hozzá, az egyetlenhez, ami hűséges társa maradt.