Dr. Kollárné Balla Anna

fennálló hatalom a villát időnként a legkülönbözőbb őrült ötletek színterévé tette. Volt átképző politikai iskola, tűzoltóság, gyermekszanatórium, óvoda, elfelejtve, hogy fizikai adottságai nem alkalmasak erre. A szülői hatalom pedig úgy védekezett, hogy tiltotta a gyermekeket. Különösen, mikor a tbc-s gyermekek költöztek be, hisz a fertőző betegség nem ismeri sem az ideológiai különbségeket, sem pedig a drótkerítésig történő illetékességet. S bár a szanatórium egykori vezetőivel mindmáig élő, baráti kapcsolat alakult ki, a villa nem került be vérkeringésünkbe.
Valamilyen megmagyarázhatatlan misztikum vette körül, és mi, a Balla gyerekek, a villát illetően csak a családi elbeszélésekből építkeztünk. Nagyanyánk a hatvanas évek elejéig közöttünk volt, így az élmények első kézből érkeztek. És igencsak átléptem már a felnőttkor küszöbét, mikor az óvodaként funkcionáló épületet annak rendje és módja szerint körbejárhattam és egybevethettem Nagyanyánk és Édesapánk elbeszéléseivel. Mert az a pár alkalom, amit gyermekként a villa orvosi lakásnak kialakított részében Loós doktor bácsinál injekciós tűk és spatulák árnyékában eltölthettem, a Bencs villával kapcsolatban nem hagyott maradandó emléket. Legalább is bennem nem.

Az idősödő kor egyfajta életkori sajátossága az álmoknak a gyermekkorba történő visszatérése. Ennek a jelenségnek adott is a fiziológiai magyarázata: az emlékezet piramis alakú, az emlékképek kúp alakzatban az idő előre haladtával egymásra épülnek, alulról fölfelé, míg a felejtés és a leépülés visszafelé, felülről lefelé következik be. Ezért van az, hogy az idősödő ember nem mindig tudja, hová tette a kalapját, viszont arra ragyogóan emlékszik, hogy mondjuk 55 évvel ezelőtt mit mondott neki egy kedves szomszéd, vagy milyen színű ruhában locsolta meg őt húsvétkor egy gavallér.

	Sóstói út 53. II. kötet (2011)	vissza
Ajánló Sajtó visszhang Szerkesztői útmutató Tartalomjegyzék Részlet a könyvből Megrendelés	A Sóstói út 53. elhagyatottságával, és egyéni sorstörténetével – a benne élő emberek személyes történelmével ¬– üzen az utókornak. Mint ahogy az I. kötet bevezetőjében írtam: "arra utal, hogy az elvhűség – ragaszkodni meggyőződésünkhöz, saját értékrendszerünkhöz – a mai divatos kifejezéssel élve nem a legjobb marketingstratégia. Nemcsak anyagilag nem hoz eredményt, hanem az elvhű ember gyakran az őt megillető méltó, erkölcsi elismerést sem kapja meg." Nemcsak az utókortól, hanem olykor a család részéről sem… Akár csak Édesapánk, én is beleszülettem ebbe a házba. Az ötvenes években még nem voltak szomszédok. Legközelebb Lengyel Kati lakott a 49-ben, a másik oldalról a Lengyel testvérek az 56-ban. Közöttünk a szőlősök kedves, számomra többnyire idős tulajdonosaikkal, akik csak kertet művelni jártak ki a Sóstói útra. Kiss tanító bácsi, a szomszéd Plutó néni, a kert tövében a kissé morcos Király néni ¬– hirtelen ők jutnak eszembe. A kertek leértek egészen az Ószőlőig. A miénk, ferdén a végében Nyitraiékkal, az egész életüket kétkezű munkával élő két öreg kertjével találkozott. Akiknél jobbszívű embereket nehéz elképzelni. A bácsi praktikus intelligenciájával felvehette volna a versenyt akármelyik egyetemi professzorral, a néni szelíd jósága pedig mennyei magaslatokba ért. "Éhesek vagytok-e gyerekek?" – hangzott a költői kérdés, amely ritkán várt feleletet, mert már azonnal tett követte a kérdésfelvetést: dugta is szánkba, zsebünkbe a süteményt, miközben szorgos kezeivel csomagolt elvitelre is. Ott segítettek, ahol tudtak. És elkelt a segítség… A Sóstói út 53. tőszomszédságában álló egykori testvér, a Bencs villa amolyan tiltott zóna volt, legfőképpen talán azért, mert a	fennálló hatalom a villát időnként a legkülönbözőbb őrült ötletek színterévé tette. Volt átképző politikai iskola, tűzoltóság, gyermekszanatórium, óvoda, elfelejtve, hogy fizikai adottságai nem alkalmasak erre. A szülői hatalom pedig úgy védekezett, hogy tiltotta a gyermekeket. Különösen, mikor a tbc-s gyermekek költöztek be, hisz a fertőző betegség nem ismeri sem az ideológiai különbségeket, sem pedig a drótkerítésig történő illetékességet. S bár a szanatórium egykori vezetőivel mindmáig élő, baráti kapcsolat alakult ki, a villa nem került be vérkeringésünkbe. Valamilyen megmagyarázhatatlan misztikum vette körül, és mi, a Balla gyerekek, a villát illetően csak a családi elbeszélésekből építkeztünk. Nagyanyánk a hatvanas évek elejéig közöttünk volt, így az élmények első kézből érkeztek. És igencsak átléptem már a felnőttkor küszöbét, mikor az óvodaként funkcionáló épületet annak rendje és módja szerint körbejárhattam és egybevethettem Nagyanyánk és Édesapánk elbeszéléseivel. Mert az a pár alkalom, amit gyermekként a villa orvosi lakásnak kialakított részében Loós doktor bácsinál injekciós tűk és spatulák árnyékában eltölthettem, a Bencs villával kapcsolatban nem hagyott maradandó emléket. Legalább is bennem nem. Az idősödő kor egyfajta életkori sajátossága az álmoknak a gyermekkorba történő visszatérése. Ennek a jelenségnek adott is a fiziológiai magyarázata: az emlékezet piramis alakú, az emlékképek kúp alakzatban az idő előre haladtával egymásra épülnek, alulról fölfelé, míg a felejtés és a leépülés visszafelé, felülről lefelé következik be. Ezért van az, hogy az idősödő ember nem mindig tudja, hová tette a kalapját, viszont arra ragyogóan emlékszik, hogy mondjuk 55 évvel ezelőtt mit mondott neki egy kedves szomszéd, vagy milyen színű ruhában locsolta meg őt húsvétkor egy gavallér.
	Előző oldal	Következő oldal